Tony MacAlpine újra Budapesten
Amikor tavaly előtt olvastam, hogy még egy zenész halálos beteg, mondtam is magamban, hogy bassza meg, őt se lesz már alkalmam élőben hallani. Így jártam tavaly Chester-rel is. Majd lesz még, most másra kell a pénz, bla-bla.bla, és hát jól meg is ölte magát 23 nappal a Volt-os koncert után.
De isteni csoda, élni akarás és jó néhány igaz zenész barát anyagi támogatásának hála Tony MacAlpine nem csak hogy felépült a vastagbélrákból, hanem újult erővel idén újra Európa felé vette az irányt.
A több mint 30 állomásos Európa turné a 2017-ben megjelent Tony szólólemezét hivatott promotálni, így a nem meglepő "Death of Roses" nevet viseli. A turné 23. állomása sokunk örömére nem más, mint Budapest lett. Azt hittem, hogy ennél több nem is kell a boldogsághoz, de láss csodát, nem elég, hogy jön Tony, de emellett ki fogja őt kísérni a dobok mögött? Na ki? Hát nem más, mint, a sajnos már külföldön élő, de nagy nemzetközi elismeréseket elérő dobosunk, a dobos világ Hungarikuma, Borlai Gergő! Tudtuk, hogy ő dobolta fel a lemezt, de Tony több dobossal is dolgozik párhuzamosan, plusz tudva, hogy Gergő már LA-ban él pár éve, nagyon örültem a hírnek!
Eljött a várva várt este, és mivel egy ideje nem voltam a Dürerben, meg is lepett, hogy van parkoló a bejárattal szemben. Sajnos az előzenekart nem láttam - bocsánat, Levi Fantasy - a pontos 21 órai kezdésre sikerült csak megérkeznem.
Arra számítottam, hogy nem lesz full telt ház, de meglepett, hogy nem a nagyteremben volt a koncert. Még a középső terem is úgymond háromnegyed ház volt, nagy csodálkozásomra. A helyszínen össze lehetett futni a hazai élet rock legendáival - minden korosztályból. Ott volt például, csak hogy a teljesség igénye nélkül pár nevet említsek, Lukács Peta a Bikini/European Mantra gitáros, Alapi István, Tátrai Tibi - nem kell bemutatni, vagy épp Seres Krisztián az Ideas-ból. Meg hát persze mindenkit még én sem ismerhetek (túl sötét volt ha-ha). Szóval a háromnegyed ház legalább fele zenészekből tevődött össze, így igen családiasnak volt mondható a hangulat.
A koncert nyitó tétele a Death of Roses album utolsó dala a Shundor Prithibi munkacímet viseli, ami indoeurópai - bengáli - nyelvről magyarra fordítva annyit jelent: A világ gyönyörű.
Az átszellemüléshez pont megfelelő nyitódal érzelmes zongoraetűddel kezdődik, hogy utána egy suhintással le is csapja az ember fejét az, ami utána következik.
Ezután sokak örömére egy ős-Tony nóta következett, a Stream Dream a kilencvenes évek elejéről. Ezt követte a kicsit elszállósabb Poison Cookies Tony 2015-ös albumáról. Majd jött a Day by Dey, csodás basszuskiállásokkal, elmélyülősebb és pörgős részekkel váltakozva. Ez után, előre elnézést minden bőgős kollégától, volt egy pár perc, amikor majdnem elaltattak (legalább is engem). Itt éreztem azt, hogy ezt a koncertet a Müpa-ban nézném szívesen, mert vágytam arra, hogy leülhessek. Annyira elszállósra sikerült ezen dal második fele, és a basszusszóló, hogy kívántam a széket! Le a kalappal Stu Hamm bőgős előtt, de sajnos nekem ez nem jött át, a felénél elvesztettek. Ezt követte egy kisebb felüdülés, az általam még nem hallott érzéki Superman. Majd egy klasszikus No place in time, ezután - a teljesség igénye nélkül - olyan dalok, mint a Time table 2012-ből, isteni nóta, erre szabad volt néhány könnycseppet is elmorzsolni. Hát igen, ez a progresszív zene igencsak felzaklatja az embert.
Ezt követve megérkeztünk az este második felében az elmaradhatatlan, az általam legjobban várt 5 perces zenei boldoggá tételhez, a Borlai Gergő dobszólóhoz. Kezdetben, mint ha egy jazz koncerten lennék, lassan felépült az egész, technikás váltások, páratlan futamok, és valahol a harmadik perctől megérkezett a várva várt Borlai őrület! Zseniális fickó, még néztem volna tovább.
Fel se ocsúdhattam, máris Tony a színpadon, és olyan zongoraszólót tolt, mintha például egy Bogányi Gergely koncerten, egy komolyzenei zongoraesten lennék. Csak ámulni tudtam, ez a csóka nagyon nem ott van a megbecsülés terén, ahol lennie kéne! Hátán gitárral, olyan lazán, mintha csak épp cigizgetne valakivel, mégis úgy elvarázsolja az embert, hogy leírhatatlan, de tényleg! Még volt 2 nóta a végére, és az elmaradhatatlan vastapsos visszahívás. A másfél órás műsort a Sacred Wonder és a The Taker zárta.
A MÜPA nem csak a székei miatt ötlött fel bennem, természetesen, hanem mert úgy érzem, ez a produkció, akár Tony egész munkássága sokkal több elismerést és figyelmet érdemel, mint amit valójában kap. Nem csak zseniális gitáros, zeneszerző, zongorista, hanem olyan energiákat tud felszabadítani a színpadon, amit nem sokan tudnak! Van akinek fű kell, vagy whisky az átszellemüléshez, hát nem tudom, ezen az estén egyik sem kellett ahhoz, hogy elvigyen minket ez a trió egy olyan zenei utazásra, amit sokáig nem fogunk elfelejteni.
Köszönjük.
Akit érdekel, a Death of Roses lemezt itt hallgathatja meg: